Visszatérve az utazásokra, hogyan vészeled át ezt a sok egyedüllétet?
Ez függ az adott naptól vagy az év aktuális időszakától... Például, amikor forgatok, gyakran megtörténik, hogy mindennap új emberekkel találkozom. A világ minden részéről. Már van egy beszéd a fejemben, amivel bemutatom magamat és elmondom, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok csinálni. Ezt hat hónapon keresztül folyamatosan ismételgetni kicsit kiborító. Minden nap úgy értem vissza a szállodába, hogy szükségem van arra, hogy bekapcsoljam a Facetime-ot és beszéljek a szeretteimmel.
Volt olyan időszakod, amikor kibuktál?
Igen, persze. Mostanában megállás nélkül sírok. Őrültség, mert néhány éve az ellenkezőjét állítottam, hogy „sosem sírok”. Megállás nélkül mondogattam ezt magamnak, mert a szokásommá vált. És hirtelen észrevettem, hogy többé már nem vagyok ilyen. Mostanában nagyon könnyen sírok az utazásaim alatt és semmi rossz nincs abban, ha ezt bevalljuk.
Jársz terápiára?
Sosem voltam pszichológusnál és sokszor mondják nekem, hogy „elkéne menned...” (nevet). Komolyan egyetértek velük, azt hiszem, hogy szükségem lenne rá, de még nem tettem meg a lépéseket efelé. Nincs rá időm, habár az is igaz, hogyha meg akarunk tenni valamit, akkor találunk rá időt.

Akkor azért olyan rossznak nem látod magad…
Sokszor beszélek arról, hogy mi történt velem, hogy érzem magam. Kibeszélem a dolgokat magamból. Az igazat megvallva vannak olyan beszélgetések, amiket jobban szeretek. Számomra a borozás egy baráttal nem hülyeség; beszélgetünk a szüleinkről, a párunkról, a munkáról, a rossz élményekről, a szerelemről, mélyen bele megyünk a dolgokba. Nagyon élvezem ezt.
Talán pont ezért tetszett neked annyira Tamara Tenenbaum könyve, az „El fin del amor” (A szerelem végén)...
Totálisan. Emlékszem, hogy Érika barátnőm elküldte nekem ajándékba, és azt mondta, hogy „olvasd el, valamit kezdenünk kell vele”. Napokon belül felhívtam: „Még nem fejeztem be, de már tudom, hogy az egész projektben benne vagyok". Úgy gondoltuk, hogy ez a könyv jó kis sorozat alapja lenne. És minden ember, akinek elmondtuk az ötletünket azt mondta: „Ne mutassátok meg senkinek”. És így érkeztünk el a történelmi MGM (Metro Goldwyn Mayer)-hez. Azelőtt ilyen módon sosem lett híres egy argentin projekt.
Hogyan írnád le a sorozatot?
Komédia, vagy inkább tragikomédia, ahogy manapság hívják. Egy lányról szól, aki egy ortodox zsidó egyetemre jár Once környékén és elkezd egy feminista világképet kialakítani. Ez mélyen kapcsolódik ahhoz, ami mostanában velünk, nőkkel történik. És a legjobban az a gondolat tetszik a könyvben, hogy sose veszítsük el a fényt. Tamara elképesztően vicces, legalábbis nekem tetszik a fekete humora és a csípős szavai.

Te lennél a főszereplő és a producer is, ugye?
Igen és ez a kettős szerep nem túl gyakori Argentínában, de más országokban van ilyen. Mint a Girls-ben vagy a Big Little Lies-ban... Örülnék, ha valami hasonlót tudnánk mi is megvalósítani. Vagy mint például az Euphoria-ban, azt a sorozatot is imádom. Zendayához egyenesen hozzámennék, annyira imádom őt. Szóval az a vágyam, hogy valami ehhez hasonló, mély dolgot készítsünk. Ezért adnom kell magamnak időt, hogy hogyan valósítsam ezt meg. Ebben az iparban nőnek, fiatalnak és sikeresnek lenni könnyű feladatnak tűnik, de ez könnyen elmúlik. Nem akarom elveszíteni a legbelső énemet, tagadom, hogy üres ember lennék.
Az „El fin del amor” többek között a klasszikus tündérmeséről és a romantikus elbeszélésekről szól, ami ugyanolyan szinte, mint egy párkapcsolat. Mennyire szóltál ebbe bele?
Nagyon. Száz százalékosan tudtam azonosulni ezzel, főleg amikor arról volt szó, hogy a nagyszüleink igaz szerelemben éltek és ez manapság nincs így. Úgy érzem, hogy mostanában sokkal többet beszélünk arról, hogy mi történik és történhet velünk. Én például nem vagyok többszerelmű, de ünneplem azt, amikor ilyen témák kerülnek elő egy beszélgetésben. Egy másik könyv, ami megfogott ebben a témában az Virginie Despentes-től a „Teória King Kong” című könyv volt.
Van valami, ami megrémít téged mostanában?
Mint ahogy korábban is mondtam, nem szoktam rágódni a múlton, de egy kicsit megrémít a boldogság keresése. Ez az elképzelés, hogy ha nincs hasonló életed, mint a közösségi médiában lévő képeken, akkor problémáid vannak. Manapság túl nagy a nyomás, hogy boldogok legyünk. És szabványos boldogság modellek vannak, amik valójában nem is a sajátjaink. Szerintem abba kellene hagynunk, hogy kifele tekintgetünk és el kellene kezdenünk inkább befele figyelnünk. Pihennünk kell. Megteszünk mindent, amit tudunk, lehetőleg ne öljük meg magunkat nagyon…
